Régen írtam, aminek legfőbb oka, hogy a hét közepén valóban úgy éreztem, hullámvasútra ültem, csak éppen nem lelkileg, hanem testileg. Ennek oka nyilván valamiféle vírus volt, de az is lehet, hogy a szerda este megtekintett aktuális amerikai romcom, a Várandósok váltott ki szimpatikus fájások helyett hányási kényszert belőlem. Még szerencse hogy a helyszínen tartózkodó férfiismerősök sokkal rosszabbul viselték a film eszmei mondanivalóját. Na de ez itt nem a reklám helye, hanem a kereskedésé.

Ezen a téren a hét első fele egyébként nem volt túl izgalmas, békésen szemléltem az aranyárfolyam mozgását. Jó, lett 1 db ősz hajszálam mikor kedden esni kezdett, és szerdán leszúrt 1531-ig, de tulajdonképpen egyre jobban bírom a strapát. Sőt, úgy éreztem, egy pozíció nem pozíció, ezért visszatértem korábbi vesztes csatám helyszínére (a háborút én nyerem, ha addig élek is) és újabb csörtét kezdeményeztem az NZD/USD fronton. Természetesen vételben gondolkozva.

Azon egy csomót elmélkedem, hogy vajon mi az a lelki tényező, ami valamiért sokkal könnyebbé teszi számomra a vételt, mint az eladást? Jöhetnék olyan szánalmas allegóriákkal, mint hogy jobban szeretem a longot a shortnál... ok, már az ötletért is elnézést kérek. De tényleg, ha belegondolok, eladni valamit sokkal könnyebb, már ha az ember a sima, hétköznapi kereskedési szokások szerint nézi a profitszerzést. Ráadásul felidézve boldog felelőtlenségben töltött demo időszakomat, nagyságrendekkel több profitom volt eladási pozíciókból, mint fordítva. Én mégis vételi kényszerben égek. Lehet, hogy önző vagyok, és jobban szeretek megszerezni valamit, mint elengedni? Hm. Nem akarok ennél mélyebb filozófiai síkra terelődni, így inkább idepasszintom az árfolyampár négyórás grafikonját, szerda délutáni állapotában, amikor úgy éreztem, ideje előretolnom egy kis könnyűtüzérséget.

Az alapján keresgéltem vételi pontot, hogy az új-zélandi dollár az utóbbi időben mutatott némi halovány életjelet, miszerint, ha csak egy korrekció erejéig is, de kiemelkedik hullámsírjából az USD ellen. Példának okáért 23-án újra látványosan visszapattant egy korábbi (tavaly decemberi) 0.7460 körüli támaszról, és szépen elindult felfelé. Ennek az emelkedésnek a Fibonacci szintjeit néztem meg a grafikonon, és mivel a 61-es szintnél korábbi támaszok is találhatók, úgy gondoltam, onnan újabb emelkedés indulhat. A stopot természetesen a már említett tavaly decemberi támasz alá, 0.7450-hez, a profitot pedig egy 0,7678-as ellenálláshoz tettem. (Ez utóbbi lehet hogy kicsit merész, de hát örök optimistának születtem.) Aztán hadd szóljon. Természetesen odafigyeltem arra is, hogy csak akkora mennyiséget vegyek (jelen esetben 4 mikrolotról van szó) hogy a lehetséges veszteségem ne haladja túl a 30 eurót.

Szóval szépen beállítottam egy 0.7531-es vételi pontot, aztán vártam. Mikor késő este hazatérve szokás szerint ránéztem (igen, ez is egy jellemző tünete a kétoldali traderkórnak) azt látom, hogy az árfolyam le is szúrt odáig, a vételi pozíció mégsem aktiválódott. Irtóra felháborodtam, hogy mégis hogyan képzelik ezt, főleg, hogy kissé heves fantáziám rögtön legyártott egy forgatókönyvet, miszerint az árfolyam innentől egy elképesztő emelkedést produkál, amiből én jól kimaradok. És miért? Mert nyilván az egyik manó, aki működteti a platformot, elfelejtette aktiválni az egyébként teljesen jogos pozíciómat! Felháborodásomban azonnal panaszleveleket fogalmaztam, ha kell, elmegyek az elnökig is, de csak Jerryig jutottam. Aztán mire leírtam, már rá is jöttem mi a baj. A grafikonon ugyanis az eladási árat néztem, nem a vételit. A spread nem volt óriási, de éppen elég ahhoz, hogy lecsússzak a dologról. Másnap reggelre szerencsére újra kicsit esett az árfolyam, így végül mégis aktiválódott a vétel, de akkor már zöld volt az arcom, és a mosolyom sem volt őszinte, és egy így maradt egészen péntek estig.

Pedig délután már igazán volt minek örülni, hiszen végre csodás emelkedést produkált az arany, akkorát, hogy be is zsebeltem 53 eurónyi profitot. Ó, igen, igen, igen!

Már látom, hamarosan gazdag leszek! :-)